*2021*
Régen sokat néztem a Vámpírnaplókat. Az a kedvenc sorozataim között volt.
Miközben az epizódokat figyeltem, mindig elgondolkoztam azon, hogy vajon mi lehet a halál után. Folyton arra gondoltam, hogy mennyire rossz a túlvilág a sorozatban, közben reménykedtem, hogy a miénk jobb. De tévedtem. Százszor rosszabb... Itt nem tudsz kommunikálni a többiekkel. Látod őket, de nem tudsz megszólalni. Nem tudod mozgatni az emberek által alkotott tárgyakat, nem tudsz ott megjelenni ahol akarsz. Nem tudsz hangokat hallatni az emberekkel és nem tudsz rémisztő érzést sem kelteni bennük. Minden csak egy agyszülemény volt. Egy kitaláció, egy hallucináció. Az emberek hitték, hogy vannak szellemek amik ha átsiklanak rajtad hideg érzést keltenek. Hitték, hogy megemelhetik a tárgyakat, hogy beszélhetnek velünk, érezhetik és hallhatják mi bántja az élőket. De ez nincs így. Nem halljuk őket sem. Itt mindenki egyedül van egy örökké valóságon át. Nem vész senki feledésbe, nincs menny és nincs pokol. Az ember csak gondolkozni tud, én pedig elmesélem nektek a történetem. Nektek, 'kik sosem fogjátok hallani. Nektek, 'kik sosem tudjátok meg milyen érzés van bennem, csak ha idekerültök.
Minden 10 évvel ezelőtt kezdődött, amikor épp a 21. születésnapom ünnepeltem. Eldöntöttem, hogy változtatok a külsőmön és befestetem a hajam. Elmentem hát a fodrászhoz, az előző nap megbeszélt időpontra. Valami különlegeset akartam, így hát a hajam teljes egészében kék ombre-s lett, bár lilával kezdődött, s aqua-zöld árnyalatúvá ment át. Egyszerűen imádtam. Nagyon boldoggá tett.
Hazabicegtem. A vőlegényemmel éltem egy lakásban. Ő nem volt otthon. Letettem bőr táskámat a kis asztalkára, felballagtam az emeletre, be a hálószobába, és kitártam a szekrényt. Úgy volt, hogy ezen a napon megyünk este vacsorázni, kettesben, majd utána bulizni egyet a barátokkal. Kiválasztottam hát a ruhát ami nem túl kihívó egy előkelő vacsorához, mégis elég laza egy szórakozó helyhez. Ez egy fehér, ujjatlan póló, mely a derekánál szűkített, valamint egy testhezálló bőrnadrág volt. E mellé választottam egy arany karkötőt, amit még édesanyámtól örököltem, és végül egy hófehér magassarkúval dobtam fel a szerelést, melynek oldalát virágok díszítették. Tisztán emlékszem erre a napra. Minden egyes pillanata belevésődött az elmémbe.
Hátrány még itt a túlvilágon, hogy feledni semmiképp sem tudsz. Sem meghalni és véget vetni a szenvedésnek. Minden emlék követ és gyötör téged, ahogyan engem ez a nap.
Nekiálltam az ebéd főzésnek, vártam, hogy Joszif mihamarabb hazajöjjön a munkából. Amint felraktam a levest főni, csengettek. Az ajtóhoz lépdeltem, kinyitottam, és az anyukám állt ott.
- Szia, Naomi. Mi történt a hajaddal? - köszönt az ajtóban állva, majd beljebb lépett.
- Szia, anya.. Hát te? - kérdeztem.
Megdöbbentem, mert annak idején hatalmas veszekedés volt abból, hogy összejöttem Josziffal. Annak pedig még kevésbé örült, hogy a hirtelen haragú természete és a túlságosan óvó tulajdonsága miatt összeköltöztem 17 évesen Vele, őt pedig ott hagytam és nem is kerestem. 4 év után ez volt az első alkalom amikor találkoztunk, és úgy tett mintha semmi sem történt volna.
Gondolhatjátok mennyire meglepett. Hirtelen görcsbe rándult a gyomrom, a lábam pedig remegni kezdett. Össze voltam zavarodva.
- Eljöttem a 21. születésnapodra. Minden évben terveztem, hogy írok egy levelet, vagy pedig felhívlak telefonon és felköszöntelek. De nem adtad meg a címed, és a mobilodon sem tudtalak elérni - kezdte szomorkásan. - Tudod mennyit sírtam miattad? Nagyon hiányoztál - ölelt szorosan magához könnyben úszó szemekkel.
Hirtelen eluralkodtak rajtam az érzelmeim és zokogni kezdtem. Hiányzott, hogy keressen, hogy azt mondja "szeretlek kislányom". Hiányozott a támogatása és az, hogy elfogadja a barátomat. Rettentően jó lett volna ha itt van és olykor tanácsot ad, ha felhívhatom, hogy elújságoljam a jó, vagy a rossz híreket. Szükségem lett volna rá.
Percekig csak ölelgettük egymást, sok mindent be kellett pótolnunk.
- Na megmutatod nekem ezt a gyönyörű házat? - törölgette nedves arcát. - Mesélj milyen volt az életed nélkülem? Mi történt veled ennyi idő alatt? Együtt vagy még Josziffal? Ő hol van most? Különben meg mi ütött beléd, mi ez a hajszín? - nevette el magát.
Hirtelen elszállt minden haragom, minden sérelem csak úgy elillant, és végre boldog voltam.
- Mindent elmesélek és mindent megmutatok - szipogtam.
Körbejártuk a házat, majd főzőcskéztünk. Sütöttünk palacsintát és elkészült a leves is. Hamarosan betoppant Joszif, aki még nálam is meglepettebb volt. Halkan kérdezte tőlem, hogy miért jött ide, valamint a hajamról érdeklődött. Anyu meghallotta, aztán, bocsánatot kért.
Együtt ebédeltünk, közben ők jobban megismerték egymást. Anya rájött, hogy a választottam kedves és vicces úriember, végül sikerült elfogadnia. Még vagy ezerszer bocsánatot kért, én is hasonlóképpen cselekedtem. Nemsokára a vőlegényemnek - mert, hogy azelőtt 5 nappal volt az eljegyzés - vissza kellett mennie a munkába, de azt ígérte este nyolcra hazaér. Így tehát kérésére az egész napot anyával tölthettem, plázába mentünk, sétáltunk a parkban és elmentünk egy szépségszalonba, valamint manikűröshöz. Hamar beesteledett, már hét óra lehetett amikor hazaértem. Anyától elköszöntem, megbeszéltük, hogy holnap is összefutunk.
Jó érzés volt végre mindent átbeszélni, és kibékülni. Szívem hevesen zakatolt, szememből kipislogtam egy örömkönnyet, s az emeletre siettem.
Hajamat begöndörítettem, felvettem a kikészített ruhát és egy lágy sminket dobtam fel az arcomra. Mire mindennel kész lettem Joszif megérkezett, majd egy 15 perces készülődés után készen álltunk a vacsorára. Elmentünk a megbeszélt helyre, ahol volt asztalfoglalásunk. Romantikus, gyertyafényes vacsora közben eltűnt öt percre. Hangulatos fények játszadoztak a szerelmes párokkal, a mennyezeten hatalmas gyémántcsillár díszelgett. A fal bordó volt, aranyszegéllyel.
Amint Joszif visszaért kezében egy szál fekete rózsát szorongatott, és egy kis dobozt. Arcom vörös maszkot öltött, kezeim a szám elé helyeztem. A kis dobozkában egy gyémántnyaklálc volt, gyönyörű bordó szalaggal szegélyezve. Életem egyik legszebb napjának mutatkozott ez a nap. Egy darabig.
Este tíz körül lehetett amikor a buliba indultunk. Elmentünk a bárba, ittunk néhány italt, majd kimentem telefonálni. Megláttam az édesapám az út másik felén, s döbbenten léptem le a járdáról. Utoljára hét éves koromban láttam, és ezen a napon reméltem minden helyre jön. Eddig minden tökéletesen alakult, elbíztam magam. Szívem zakatolt, szinte fel sem fogtam mi történt.
Nem számítottam arra, hogy ez az utolsó alkalom amikor láthatom a barátaim, a szüleim, a szülővárosom. Amikor megérinthetem őket. Aznap reggel, mielőtt Joszif munkába indult lágy csókot nyomott a számra, majd a vacsoránál is romantikus pillanatok vették kezdetét az eseményeknek. És most... Ez volt életem eddigi legszebb születésnapja. Már majdnem éjfélre járt, az úton próbáltam átkelni, de döbbenetemben nem néztem szét. Hirtelen hatalmas nyomást éreztem az oldalamon. Rávetődtem egy szürke Ferrari szélvédőjére, majd továbbpördültem az úttesten. Éreztem kifolyni a vörös vért a testemből. Éreztem ahogy elönt a forróság, majd apám aggódó tekintete került elém. Minden zavarossá vált. Hangokat hallottam, sikolyokat és üvöltést. Éreztem ahogy a szívem egyre lassabban ver, hallottam, hogy a szeretteim beszélnek hozzám, de nem értettem, nem fogtam fel semmit. Szemeim lassan lecsukódtak, s ekkor már nem szorítottam apám kezét. Minden véget ért és egy új élet vette kezdetét. Éltem. Huszonegy évig. Most ünneplem teljesen egyedül a harmincegyediket. Arcom nem változik ideát. S csak azt látom ahogyan gyászol az akkori családom. A barátaim.
És most itt vagyok, a megváltásra várva, ami sosem jön el.
